OKIRATOK FORDÍTÁSA I.

Alapvető tudnivalók

Jóllehet az emberek hajlamosak az „okiratok fordítása” fogalommal összekapcsolni jogászilag kötelező érvényű előírások és szabályok elvárását, sem e tanulmány vezérfonalait sem más idevágó „irányelveket” vagy „munkairányelveket” nem illet meg valamiféle jogi kötelem – mindig csak nem kötelező jellegű javaslatokról van szó. A Német Fordítók Szövetségének minden olyan igyekezete, hogy a német igazságügyi hatóságokat rábírják arra, hogy ilyen jellegű irányelveknek általános kötelezettséget kölcsönözzenek, jogi okok miatt már eleve hiú reménynek bizonyult. Noha a bírósági szervezeti törvény (GVG) 184. §-a kimondja, hogy a német bíróságok előtt a bíróság nyelve kizárólag a német, a német hatóságok mégsem írhatják elő a fordítóknak, hogy az idegen nyelvű okiratokat hogyan fordítsák le németre.

A törvényi rendelkezések értelmében minden betűkben, írásjelekben megtestesült gondolatnyilvánítás okiratnak tekintendő. A büntetőjogban még tágabb az okirat fogalma, és nem csak az iratokat foglalja magában, hanem minden olyan tárgyat, amely gondolatnyilvánítást tartalmazhat, arra alkalmas és rendeltetésszerűen arra szolgál, hogy a jogi forgalomban bizonyítékul szolgáljon, és annak kiállítóját fel lehessen ismerni. Így például a lebélyegzett forgalmi rendszámok, menetjegyek és a művészek szignói is okiratoknak minősülnek, a csupasz értékjelzők, így a postabélyegek és a ruhatári számok azonban nem. Az okiratba foglalás olyan tényekről vagy folyamatokról szóló irat létrehozását jelenti, amelyet, az okiratot kiállító személy intézett. Egy írásjelekben megtestesült gondolatnyilvánítás bizonyítóereje származhat annak céljából vagy véletlenségből, így különbséget kell tenni tudatos okirat és véletlen okirat között. Összefoglaló néven mindkettőt bizonyító okiratnak nevezik. Más szóval minden, bizonyítás céljára felhasználható irat, minden használati utasítás, minden szerelmeslevél, valamennyi szerződés és igazolás, útmutató és információ okiratnak tekintendő.

A fordító számára további fontos szempont a közokirat és a magánszemélyek által írt okirat közötti különbség. A polgári perrendtartás (ZPO) 415. §-a szerint közokiratok azok, amelyeket valamilyen hatóság saját hivatali illetékességi körén belül vagy valamilyen közhitelességgel ellátott személy a számára kijelölt ügykörén belül, az előírt formában foglalt írásba. Az első csoportba tartoznak például a bírósági okiratok (ítéletek, fizetési meghagyások stb.), a másodikba pedig főleg a közjegyzői jellegű okiratok (házassági szerződések, ingatlanok adásvételi szerződései stb.). A hivatalosan kinevezett és megesketett fordító tehát a fordításával közokiratot hoz létre, minden abból eredő jogkövetkezménnyel együtt. Sőt, adott esetben még a büntető törvénykönyv 348. §-a szerinti valótlan tartalmú hivatalos okirat is szóba jöhet. Magánszemélyek által írt okiratnak (magánokiratnak is nevezik) tekintendő minden más írásban rögzített gondolatnyilvánítás, tehát szerződések, általános üzleti feltételek, alapszabályok, üzleti levelek stb. Rajtuk van kiállítójuk aláírása. A fordítónak nem szabad elfelejtenie, hogy egy olyan okirat, amelynek aláírását hivatalosan hitelesítették, ezáltal még nem válik közokirattá, hanem, magánszemély által írt okirat marad.

Fontos különbség van még egyrészt maga az okirat, másrészt annak másolata vagy fotokópiája között. Csak az első, tehát eredeti példányok minősülnek okiratnak, elvileg még a hitelesített másolatok sem okiratok, kivéve, ha ún. eredetiséget igazoló megjegyzés van rajtuk Egy közokirat hitelesített másolatának a hitelesítét illetően a polgári perrendtartás (ZPO) 435. §-a szerint magán kell viselnie a közokirat alaki kellékeit.

A hiteles fordítás olyan fordítás, amelyet erre illetékes személy látott el annak igazolásával, hogy a fordítás szöveghűen és teljes egészében megfelel idegen nyelvű eredetijének. Ezt az igazolást hitelesítő megjegyzésnek vagy hitelesítő formulának nevezik. Noha ilyen jellegű megjegyzés minden fordításnál lehetséges, többnyire csak olyan iratokon található, amelyeket hatóság állít ki, vagy annak nyújtanak be, és jogok vagy jogviszonyok igazolásához fontosak. Főleg a napi életben előforduló okiratok számítanak ezen iratokhoz: például anyakönyvi kivonatok, idézések, keresetlevelek, bizonyításfelvételi jegyzőkönyvek, szakvélemények, szerződések, tanúsítványok, valamint minden fajta hivatalos igazolások. A legrövidebb hitelesítő formula német nyelven így hangzik: F.d.R.d.Ü. (= Für die Richtigkeit der Übersetzung, magyarul “A fordítás helyességéért”). Kissé hosszabb a következő formula: “Die Richtigkeit und Vollständigkeit der Übersetzung wird beglaubigt.” (“Hitelesen igazoljuk a fordítás helyességét és teljességét.”). Jóval részletesebb a hitelesítő megjegyzés azokon az okiratokon, amelyek hatóságoknál történő benyújtásra szolgálnak. “Vorstehende Übersetzung der mir in [Original/Abschrift/Fotokopie/beglaubigter Fotokopie/usw.] vorgelegten, in [deutscher/englischer/französischer/usw.] Sprache abgefaßten Urkunde ist richtig und vollständig” (A részemre [eredetiben/másolatban/fotokópián/hitelesített fotokópián/stb.] bemutatott, [német/angol/francia/stb.] nyelven megfogalmazott okirat jelen fordítása helyes és teljes.”). A hitelesítő szöveg után minden esetben a hely, a dátum és a fordító aláírása következik.

A hivatalosan kinevezett és megesketett német fordító körbélyegzőjével is elláthatja fordítását. Ezen a bélyegzőn középen vízszintesen (és legtöbbször három sorban) látható a fordító neve, esetleg tudományos fokozata és címe, valamint esetleges fontosabb szakmai szövetségi tagságai, például “Martina Mustermann, diplomás fordító, Ném.Ford.Szöv., tekom, VDI”. Felette félkör alakban és két sorban: “Hivatalosan kinevezett és megesketett okiratfordító”. Alul, ugyancsak félkör alakban és két sorban, az idegen nyelvek és az a szövetségi tartomány van megadva, amely számára a megesketés érvényes, tehát például: “angol és portugál nyelven Baden-Württemberg számára”.

Bizonyos esetekben a fordító aláírásának közjegyző által történő hitelesítésére is szükség lehet. Ezzel a hitelesítő megjegyzéssel mindenesetre csak a fordító aláírásának valódiságát igazolják.

A hivatalosan kinevezett fordító minden általa hitelesített fordításról folyamatos sorszámozású nyilvántartást vezet. Ezt a nyilvántartási számot a fordításon is fel kell tüntetnie.

Az okiratfordító ezzel a megfelelő jogszabályok alapján okiratfordítások készítésére és hitelesítésére felhatalmazott személy, okiratfordítás alatt pedig valamely idegen nyelvű gondolatnyilvánításnak mindennemű olyan átültetését értjük, amelyet a célnyelvi jogi forgalomban az eredeti okirat helyett kell használni. A hivatalosan kinevezett és megesketett fordító helyi illetékessége annak a törvényszéki körzetének felel meg, amelyhez hivatalosan kinevezték, és ahol megeskették.

Az okiratfordítás vezérfonalai

Párhuzamosság

A lefordított iratnak formailag (tagozódását és elrendezését illetően) pontosan meg kell felelnie a forrásnyelvű eredetinek, hogy a fordítást olvasó személy az eredeti okirat minden helyét könnyen azonosíthassa. A párhuzamosság alapelve alól kivételt képez a papír formátuma, a papír színe, a tipográfia (különösen kézírással vagy írógéppel készített fordítás esetén), a nyomás és az okirat esetleges tartozékai, mint a védőborító és a közjegyzői zsinórok. Űrlapok esetén az esetleg áthúzott alternatív megjegyzéseket meg kell jelölni és azokat is le kell fordítani. Minden áthúzott, de olvasható helyet szintén le kell fordítani. A pecsétek és a szöveges bélyegzők tartalmát is a megfelelő helyen meg kell jelölni és le kell fordítani.

Nyomtatványok fordítása esetén azokat az oszlopokat, amelyekbe semmit nem írtak be, “nincs bejegyzés” szövegű megjegyzéssel kell ellátni. Az eredetiben kitöltő jelekkel befejezett sorokat a fordításban is így kell befejezni. Ha egy, a szegélyen függőlegesen írt megjegyzést műszaki okok miatt nem lehet ugyancsak függőlegesen írni, akkor a fordítás megfelelő oldalának a végén valamilyen módon hivatkozni kell az eredeti okiratnak arra a helyére, ahol az említett szöveg található. Az eredeti okiraton található feltűnő jelenségekre (radírozás, kézírásos megjegyzések és javítások, kihúzások, különböző kézírások) lábjegyzetben vagy a fordító megjegyzésében kell hivatkozni.

Végül, de nem utolsó sorban az ilyen megjegyzések miatt, és mert a fordításnak tipográfiailag nem kell megfelelnie a forrásszövegnek, főleg nyomtatványoknál gyakran előfordul, hogy a fordítás hosszabb, mint az eredeti. Minden olyan esetben, amikor a forrásszöveg egy oldala teljes egészében nem fér el a fordítás egy oldalán, a fordítás következő oldalán megfelelő megjegyzést kell elhelyezni. Ha például a forrásszöveg egy oldalához a célszövegben két oldalra van szükség, akkor a célszöveg 2. oldalára felül a következő megjegyzést kell írni: “Az 1. oldal fordításának folytatása.”. Ilyenkor a forrásszöveg 2. oldalának fordítása új lapon kezdődik.

Kötelezettség fordításként való megjelölésre és az eredetitől való elválaszthatatlanság

Minden fordítást egyértelműen (minden oldalán) fordításként meg kell jelölni. Noha a fordítás az államon belüli jogi forgalomban a forrásnyelvű eredeti okirat helyébe lép, ez egyáltalán nem teszi feleslegessé a forrásnyelvű eredeti okiratot: a jogi forgalomban egy okirat fordítása mindig csak az eredetijével együtt használható – az eredeti okirat és a fordítás elválaszthatatlanságának (egység, megegyezés) elve érvényesül, ezért egy okirat fordítását mindig világosan meg kell különböztetni az eredetijétől. Csak akkor előzhetők meg valamelyest a téves interpretációk, ha a forrásszöveg és a célszöveg mint olyan azonosítható és összekapcsolható marad.

Az eredeti és a fordítás megegyezése legjobban úgy garantálható, ha mindkét szöveget egy iratba fogják össze. Ilyenkor többnyire a forrásszövegű eredeti lesz a bal oldali szövegoszlop, a fordítás pedig a jobb. A két vagy három hivatalos nyelvvel rendelkező országokban gyakran jelentetik meg a törvényszövegeket ebben a formában. Kétségtelen, hogy ezeknél nem feltétlenül fordításokról, hanem többnyire párhuzamos szövegezésekről van szó. Mégis a két nyelvterületre vonatkozó szerződéseket és alapszabályokat is mind gyakrabban szerkesztik ebben a formában. Háromnál több nyelv esetén, valamint űrlapokon és útlevelekben a különböző nyelvváltozatokat helyproblémák miatt általában nem egymás mellé (párhuzamosan), hanem egymás alá (sorosan) nyomtatják.

Teljesség

Okiratok esetén elvileg csak a teljes fordítás tekinthető helyesnek. A fordító esetleges kihagyásai, legyenek bármennyire csekély mértékűek is, a perben bizonyos körülmények között súlyos következményekkel járhatnak A hitelesítő formulában (lásd az 1.5. pontot) csak akkor szabad a teljességet igazolni, ha az eredeti okiratot tényleg kihagyások nélkül fordították le.

A kivonatos fordításokba a fordítónak ezért csak kivételes esetekben és csak akkor szabad belemennie, ha a tárgyi összefüggés világosan felismerhető marad, a félreértések és a téves interpretációk pedig kizárhatók. A kivonatos fordításokat, mint ilyeneket az eredeti irat megfelelő helyeire való hivatkozás mellett egyértelműen meg kell jelölni. Az érintett helyeket az eredeti okiraton (az eredetit maradandóan nem károsító formában) speciális módon kell megjelölni (például bekeretezni). A kivonatos fordításoknál csak egyetlen hitelesíti formula jöhet szóba, mégpedig az, ahol a teljességet nem igazolják (például az 1.5. pontban megnevezett rövid változat).

Helyesség

A hitelesítő formulában a helyesség igazolása – ami az ügy természetében rejlik – annyiban kényes pont, hogy ilyenkor az olvasó számára az „abszolút helyességet” szuggerálja, ugyanakkor itt a célszöveg céljának megfelelő relatív helyességről van szó. Ezzel természetesen a fordítás alapvető elementáris kérdéseit és a fordítás evalvációját (értékmegállapítását) érintjük, mint például az ekvivalencia és az adekvát kifejezések problémáját. Mindazonáltal néhány olyan részszempontot is meg kell említeni, amelyek az okiratok helyességével kapcsolatban különösen fontosak.

Az okiratokban szereplő, többnyire a jogi és a hatósági ügyek területéről származó központi fogalmak mindig bizonyos jogi kultúrába vannak beágyazva, és a hagyományokban gyökerező, pontosan meghatározott intézményekre utalnak. A fordítónak minden körülmények között el kell kerülnie, hogy kvázi “egyenlőségjelet tegyen” a forrásnyelv jogi fogalmai és a célnyelv jogi fogalmai közé. A tükörfordítások ugyanúgy mint a célkultúra funkcionális ekvivalenciájával operáló fordítás, félreértésekhez vezethetnek. Ezen oknál fogva a “fordítás helyességének” maximalizálása gyakran körülíró fordításokat igényel. Aki például a l’officier de l’état civil francia szót a német der Standesbeamte (anyakönyvvezető) szóval fordítja, noha nagyjából eltalálja a szó értelmét, ezzel együtt mégis téves elképzeléseket ébreszt, ugyanis a francia nyelvben nem önkormányzati hivatalnokról, hanem magáról a polgármesterről vagy valamelyik alpolgármesteréről van szó, akire ő átmenetileg és bármikor visszavonhatóan átruházta ezt a funkciót. Ha egy francia szövegben megjelenik a patrimoine szó, és ezt a jogi fogalmat a német Vermögen (vagyon) szóval fordítják, akkor az általában simán hibás értelmezés. A francia vagyonfogalom ugyanis nem csak az aktívákat foglalja magában mint a németben, hanem minden passzívát is: patrimoine actif et passif.

Az eredeti okiratban szereplő hatóságok elnevezéseit a fordításban meg kell hagyni és zárójelben, mintegy magyarázatképpen kell megkísérelni lefordítani azt. A német Szövetségi Igazságügyi Minisztérium 1974-ben kiadott egy fordítási javaslatokat tartalmazó listát, amit a Külügyi Hivatal készített el. Ezen javaslatok előszavában olvasható: „Tekintettel az idegen nyelvű megnevezések használatára szükségesnek látszik az idegen nyelvű fordítás után zárójelben a bíróságilag bejegyzett német megnevezést is befűzni.” Tehát semmilyen szerepet nem játszik, hogy az eredeti vagy a fordítás áll-e zárójelben. Ugyanez érvényes a hivatalok megnevezésére is. Címeket, főleg a településneveket és egyéb földrajzi megnevezéseket, és természetesen a személyneveket és a nemesi előneveket sem kell fordítani. Ahol transzliteráció (betű szerinti átírás) szükséges, szigorúan a nemzetközileg érvényes ISO transzliterációs és transzkripciós (átírási) szabályok szerint kell eljárni. Ezek németül a Duden-zsebszótár 5. „Satzanweisungen und Korrekturvorschriften” (Mondattani utasítások és korrektúra-előírások) című kötetében találhatók.

Kommentár

A „helyesség” kritérium csak közelítőleg teljesíthető: a fordító a jogi és az adminisztratív nyelv területén mindig csak megkísérelni képes azt, hogy lehetőleg kevés félreértés keletkezhessen. Ha a Bundesgerichtshof (BGH = Legfelsőbb Szövetségi Bíróság) szót a Külügyi Hivatal javaslata szerint a Cuor fédérale de justice kifejezéssel fordítják franciára, akkor a francia jogász csak nehezen tudja elképzelni, hogy milyen illetékessége is van ennek a bíróságnak és milyen bíráskodási jogra gondoltak. Csak akkor érti meg nagyjából, hogy miről is van szó, ha hozzáteszik, hogy ez a bíróság körülbelül a párizsi Cour de cassation bírósághoz hasonló, de sem munkaügyi perekben, sem társadalombiztosítási vitákban nem hoz döntéseket, mivel Németországban nem csak két bíráskodási jog létezik mint Franciaországban, hanem öt különböző bíráskodási jog. Nem csak a bírósági megnevezések valamennyi fordítását lehet ilyen kritikusan szemlélni, hanem gyakorlatilag minden, más nyelvre lefordított jogi fogalmat is. A jogi és az adminisztratív nyelv területén Gémarral együtt (1995:145f) tényleg nekünk is fel kell tennünk a kérdést: „La traduction juridique estelle possible?” vagyis „Jogi szövegeket le lehet-e egyáltalán fordítani?”

Más szóval, az egyes jelentésegységek a (jog)értelmüket saját, a szomszédos fogalmak általi körülhatárolásukból és saját, nyelvhez kötött, ennélfogva kultúrspecifikus hierarchikus fogalommezőbe történt besorolásukból kapják meg. Többnyire nagyon nehéz, néha szinte lehetetlen mindezeket a kapcsolódásokat és struktúrákat a célnyelvben láthatóvá tenni. Ezért a tartalmi helyesség és teljesség alapelve újból és újból meg fogja követelni, hogy az okiratfordító magyarázó megjegyzéseket (például lábjegyzeteket) alkalmazzon.

Klaus. E. W. Fleck (Fürstenfeldbruck)

+36 1 / 209 6386 ils@ils.hu