A tolmácsolás története II.

A hang nem hagy maga után konkrét nyomot, ezért aztán nem is tudjuk, mikor keletkezett a beszélt nyelv. Számos filozófus állítja, hogy az ember szükségleteinek kifejezése miatt kezdett el beszélni. Ezzel szemben Rousseau - inkább csak költőien - azt állítja, hogy a fő ok a sokrétű, gesztusokkal csak nehezen közvetíthető szenvedélyek kifejezésre juttatása volt.

Egy biztos: az artikulált beszéd - a megértés és a meg nem értés komplex formáinak kíséretében - az emberré válás egyik fejlődési fázisában (a hominideknél) bukkan fel, hiszen a bábeli torony mítoszának említése nélkül is világos, hogy a beszéd az egyes népeket ugyanúgy közel hozhatja egymáshoz, mint ahogyan meg is oszthatja őket. Ha egy csimpánzcsoport egy másik csoporttal találkozik, akkor a néhány hanggal kísért gesztus is elegendő ahhoz, hogy megértsék egymást. Ugyanez érvényes az emberiség történetének kezdetére is. A gesztus azonban már nem elég, mihelyt a viszony tartalmasabbá válik. Ekkor - és ezt az időpontot nem tudjuk közelebbről meghatározni - lép be a történetbe a tolmács.

A tolmács létezését bizonyító első dokumentum egy egyiptomi síkrelief az időszámítás előtti 3. évezredből: Elephantine egyik hercegének sírján áll egy utalás a tolmácsra, akit ‘a szószóló előmunkás’ címmel jelölnek. Már abban az időben sem volt csupán alkalmi tevékenység a tolmácsolás, hanem ellenkezőleg, a közszolgálat részét képezte, ahogyan más, az ősi Egyiptomból származó dokumentumok is igazolják, vagy pedig mint Heródes is, aki a tolmácsokat az egyik egyiptomi szakmai szövetségnek nevezi. A tolmácsok számos ókori népnél - Görögországban, a Római Birodalomban - megjelennek. Cicero már szabályt is felállított, ami mind a mai napig ennek a foglalkozási ágnak egyik aranyszabálya maradt: csak a buta tolmács fordít szó szerint. Plinius úgy véli, hogy azoknak, akik nem függenek a tolmácsoktól, szerencséjük van - ez pedig sokat elárul az abban a korban tevékenykedő kollégáinkról. Megbecsüléssel vagy akár anélkül - a tolmácsok ott dolgoznak a legkülönbözőbb területeken: a hivatalokban - hogyan is irányíthatta volna Róma a provinciákat a latin nyelv általános bevezetése előtt? - a kereskedelemben, a vallási életben és a hadseregben.

Az ókorban nem feltétlenül becsülik meg a tolmácsokat, akkor sem, ha munkájukról nem tudnak lemondani. Még ha az elismerés és a csodálat néhány jelét meg is találjuk, még ha a tolmács gyakran egyetlen külső személyként rész is vesz a történelem kulcsfontosságú eseményeiben - mint Scipio és Hannibál találkozóján a Zama melletti ütközet után -, a tolmácsot gyakran megvetéssel vagy bizalmatlansággal kezelik. A tolmács ugyanis gyakran csak egy rabszolga, hadifogoly, valamelyik határvidék lakója, tehát olyan személy, akinek a hűsége kétséges. Az ellenséggel saját nyelvén beszél és a másik ember nem biztos abban, amit mond. Az a tény, hogy a tolmács érthetetlen nyelveken beszél, az idegenszerűség látszatával ruházza fel őt, miáltal azon személyek körébe kerül, akik transzba esve az istenekkel kommunikálnak, vagy a gyógyítóemberek körébe, akik szájukban idegen nyelvvel betegségekről beszélgetnek a démonokkal. Ezért aztán már nem is olyan meglepő, hogy Caracalla császár egy invázió közvetlen veszélyét látva arra gondolt, hogy minden tolmácsot meg kell öletnie. Még sokáig, egészen a késő középkorig kell arra várnunk, hogy a tolmács csodált személy, majd pedig az udvar egyik tagja legyen.

A tolmácsok az egész középkorban folytatják munkájukat: a kolostorokban, ahol a legkülönbözőbb nemzetiségű szerzetesek találkoznak, valamint konzíliumok és szinódusok alkalmával. Prédikátorokat kísérnek el távoli vidékekre. A zsinagógákban szóban fordítják a tórát a nép nyelvére. Kereskedelmi expedíciókban vagy katonai rajtaütésekben, pl. keresztes hadjáratokban és diplomáciai találkozókon stb. dolgoznak. Raimund Tull és más tudósok ugyan újra meg újra megkísérelték, hogy - gyakran a kabbala alapján - univerzális nyelvet fejlesszen ki a hitetlenekkel való kommunikációhoz, hogy aztán őket még az ‘igaz’ vallásra is téríthessék. De az egymással kapcsolatba került népek - anélkül, hogy azt feltétlenül akarnák - kizárólag tolmácsok útján értetik meg magukat.

Európa terjeszkedésével - eltekintve azoktól a nyelvektől, amelyeket az emberek használnak - a helyzet alig változik. Kolumbusz Kristóf első útja után a spanyolok megállapítják, hogy a genovai tengerészt kísérő héber és arab tolmács a helyi lakossággal való érintkezésben bizony csak korlátozottan használható. Ezért aztán indiánokat zárnak be, hogy a kasztíliai nyelvre megtanítsák és a következő utakon tolmácsként használják őket. Néhány spanyol, akiket viszont az indiánok ejtenek fogságba, megtanulja nyelvüket és szokásaikat. Ezeket az embereket aztán a későbbi expedíciók alkalmával kiszabadítják, majd tolmácsként alkalmazzák a hódítók.

Kanadában egy különbséggel szintén nagyon hasonló a helyzet: ez pedig a ‘helybéli tolmácsok’ kategóriája. A nyelv és a szokások megtanulása érdekében néhány francia együtt él a huronokkal és az irokézekkel. Mindenki azt várja, hogy egy francia, aki az indiánok nyelvét megtanulta, megbízhatóbb a francia nyelvet megtanuló indiánnál. A ‘helybéli tolmácsok’ különben fontos szerepet játszanak a franciák és a bennszülöttek közötti kereskedelmi kapcsolatokban.

A későbbiekben az európaiak a ‘fekete kontinensen’ való terjeszkedésben újból igénybe veszik a tolmácsok szolgálatait, mint ahogyan Henry M. Stanley is megerősíti, aki arról számol be, hogyan menekült meg expedíciója a katasztrófától Katembo nevű tolmácsa jó szolgálatainak köszönhetően.

Európában eközben a francia nyelv győzelmet arat az olasz felett. A francia lesz a diplomácia és a felvilágosult rétegek nyelve. Emiatt aztán kevesebb tolmácsot is alkalmaznak. Mindez változatlan marad egészen az első világháború utáni párizsi konferenciáig, amikor is a közvetítők azt kívánják, hogy más nyelveken is beszélhessenek.

Az egyes nemzetek között létező, egyre több magas szintű kapcsolattal rendelkező, nagy nemzetközi grémiumok fejlődésének hatására a tolmácsolás új formája jön létre: a szimultán tolmácsolás. A vita már nem csak egy nyelven folyik. A nyelvek száma nő, emiatt hosszabbak lesznek a tárgyalások, hiszen minden hozzászólást minden nyelvre le kell fordítani. Ezzel magyarázható az új rendszer kifejlesztése - éspedig az USA-ban és a Szovjetunióban szinte egyszerre. Ez a rendszer összeköti a beszélőt a tolmáccsal, aki pedig a hallgatósággal van összekapcsolva egy - eleinte egyébként nagyon bonyolult - kábelek, mikrofonok és fejhallgatók alkotta rendszeren keresztül. Kezdetben a tolmácsok egyáltalán nem is értékelik ezt a technikát. Attól félnek ugyanis, hogy arra a lealacsonyító feladatra ítélték őket, hogy mindazt, amit hallottak, csak szóról szóra meg kell ismételniük anélkül, hogy idejük lenne az elmondott szöveg átgondolására vagy pedig az elegánsabb megfogalmazás megtalálására. A szimultán tolmácsolás fejlődik, néhány nemzetközi konferencián is használják, és legitimitását a háborús bűnösök nürnbergi perében nyeri el. Itt annak megakadályozására használják a rendszert, hogy ez a politikai szempontból sürgős per a közvélemény számára elviselhetetlenül hosszúra nyúljon.

Ettől az időponttól kezdve a szimultán tolmácsolás hódítani kezd. Nem csak a nagy nemzetközi szervezetekben, mint az ENSZ vagy az EU, hanem az üzleti élet és a kultúra területén is, ahol a tolmácsolásnak ezt a formáját gyakran veszik igénybe.

Vége a történetnek?

A kérdés helytállónak tűnik egy olyan időszakban, amikor az idegen nyelvek tanulása egyre inkább fejlődik, és néhányan azon a véleményen vannak, hogy a tolmácsolás lassan a vég felé vezető úton van. Ha már gyakorlatilag mindenki ismer idegen nyelveket, mire jó még ez a kommunikációs eszköz? Ennyire azért nem egyszerű a dolog: ha valaki valakivel néhány szót vált a folyosón, az egy dolog, de minden, a tárgyalásokon elhangzó finomság felfogása és saját szavakkal történő megfogalmazása viszont már egy másik. A jó tolmács ismeri a nyelvet, de ugyanakkor ismeri az annak alapjául szolgáló kultúrát is. Megérti azt is, amit a sorok között mondanak, felfogja az utalásokat és a célzásokat. Ennek a foglalkozási ágnak még egy, a tisztán csak technikai aspektusokon túlnyúló létjogosultsága van: meglétének egyértelműen van politikai kicsengése is.

A tolmácsok - és mindaz, ami őket fontossá teszi: a sokféle nyelv - jelentik annak az Európának a garanciáját, amelyben egyik nyelv sem uralkodik a másik felett, ahol minden országnak joga van ahhoz, hogy egyenjogú félként vegyen részt Európa gazdasági és politikai életében. A tolmács a demokrácia szolgálatának is egyik eszköze: a korábbi évszázadokkal ellentétben ugyanis nem csak a képzett és nyelveket értő elit képviselheti a különböző népeket. A nemzetközi grémiumokban - ennek egyik jó példája az Európa Parlament - bármilyen szociális rétegből származó embernek - nyelvismeretétől függetlenül - képesnek kell lennie arra, hogy elmondja véleményét az általa képviselt emberek érdekeinek védelmében.

Karl Thieme mintegy 40 éve leírt szavai még ma is aktuálisak: minél többre értékelik a tolmácsot, annál szilárdabb és valószerűbb lesz Európa.

Forrás: Az Európai Bizottság Tolmács- és Konferenciaszolgálata (SCIC)

http://europa.eu.int/comm/scic/multi/breve_de.htm

+36 1 / 209 6386 ils@ils.hu