A tolmácsolás története I.

A tolmácsolás – mondott vagy hangosan felolvasott szöveg szóbeli fordítása – nagyon ősi tevékenység. Már az Ószövetségben („József és testvérei”) említés történik róla, és már „a Kr. e. 3. évezredben az egyiptomi Óbirodalom 6. dinasztiája idején Elephantine hercegei viselték a tolmácsok elöljárója címet”. A görögök és a rómaiak mind hadjárataik során, mind a polgári adminisztráció területén alkalmaztak tolmácsokat. Az európai diplomáciában évszázadokon keresztül alig történik említés a tolmácsokról, mert előbb az arameus, a latin, később pedig az olasz és főleg a francia nyelvet használták hivatalos nyelvként. Sokszor találkozunk azzal a megállapítással, hogy az első világháborúig a diplomácia és az államok közötti kapcsolatok nyelve úgyszólván kizárólag a francia volt. A Spanyolország és az Egyesült Államok között 1898-ban lezajlott párizsi béketárgyalásokat azonban egy hivatásos tolmács, Arthur Ferguson, közreműködésével spanyol és angol nyelven folytatták, aki már az 1. amerikaközi konferencián (1889) is dolgozott, majd pedig a Fülöp-szigetek tolmácstitkára lett. 1905-ben az Oroszország és Japán közötti portsmouthi békekötésnél angolul, oroszul, franciául és japánul folytak a tárgyalások. A második világháború előtti száz évben mindenekelőtt a multilaterális konferenciákon használták a francia nyelvet, például 1910-ben a Boxer-lázadás befejezéséről szóló tárgyalásokon és a hágai békekonferenciákon (1899 és 1907). A kétoldalú tárgyalások többnyire a két fél nyelvein folytak. Még mielőtt a mindinkább kibontakozó demokratizálódás az európai nyelveknél szükségessé tette volna a tolmácsokat, már voltak olyan keleti nyelvek, amelyekhez tolmácsokat használták és képezték is őket erre a feladatra. A Törökországgal fennálló kapcsolatokhoz mind a francia, mind a bécsi udvar alkalmazta a „nyelvgyermekek” (franciául „enfants de langue”) rendszerét, azaz a jövendő tolmácsokat már gyermekkorukban elküldték a Közel-Keletre, hogy ott tanulják meg a nyelvet. Ilyen volt 1719-ben az ifjú Penckher esete is, akit 1726-ban küldtek el császári tolmácsnak a török portához. Nyolc évi szolgálat után császári udvari tolmácsnak és a keleti ügyek titkárának nevezték ki Bécsben (Wurzbach 1869: 452 f.), nevét 1731-ben a Bécsi Diáriumban (naplóban) a török követ bevonulásáról és a császárnál tett audienciájáról szóló jelentésben is említik. Diplomáciai beosztásban tért vissza Törökországba. Csak húsz évi kiváló szolgálat után tért vissza Bécsbe, ahol tevékenységéért nemesi rangra emelték. Mária Terézia császárnő 1754-ben alapította meg az Orientalista Akadémiát, ugyanazzal a céllal, mint néhány évtizeddel korábban Colbert tette Franciaországban: a kereskedelem elősegítése érdekében. Az évek során több udvari tolmács és orientalista került ki az akadémiáról, közülük a leghíresebb Joseph von Hammer-Purgstall volt. Lassanként előtérbe került a diplomáciai szolgálatra való előkészítés, ahogyan a 19. század második felében sok más országban is felismerték a nyelvtudást elősegítő képzési program szükségességét fiatal diplomaták számára. Berlinben a Humboldt-Egyetemen ez több mint száz évvel ezelőtt orosz nyelvű tolmácsok képzésével kezdődött. A brit külügyminisztérium kínai és japán nyelvű tolmácsokat képezett, és az USA külügyminisztériuma is bevezette a student-interpreters (képzett tolmácsok) kategóriát. De csak 1921-ben rendezett Berlinben a Külügyi Hivatal speciális tanfolyamokat konferenciatolmácsok képzésére, akik egész beszédeket vagy a beszédek hosszú szakaszait tolmácsoltak egyfolytában.

„Ezt az új technikát (a címszószerű feljegyzések technikáját) nagyon behatóan tanították a Külügyi Hivatal tanfolyamain. A résztvevőket a Berlini Egyetem hallgatói közül választották ki, részben joghallgatók, részben modern filológia szakosok voltak.”.

Különböző megjelenési formák

A tolmácsolás különböző megjelenési formáinak tiszta szétválasztásával csak alig néhány év óta próbálkoznak. A fizetség mértéke és a relatív presztizs nem könnyítik meg a vitát. Mérvadónak azonban azoknak a különböző teljesítményeknek kell lenniük, amelyek a mindenkori helyzetnek megfelelően szükségesek. Lehet-e mindennemű szóbeli nyelvközvetítést egyszerűen a tolmács kifejezés alatt összefogni? Vagy a tolmács helyzetétől, specifikus funkciójától, módszerétől függően különbséget kell-e tenni? A nemzetközi konferenciákon a konszekutív tolmácsolást majdnem teljes egészében kiszorította a szimultán tolmácsolás úgy, ahogy az korszerű formájában csak a mi évszázadunkban válik gyakorlattá. A szimultán tolmácsolás egyik korai formája volt a suttogó tolmácsolás. Ismert az a 18. századból származó jelentés, hogy a groß-glogaui jezsuita kollégiumban diákok által bemutatott előadáson II. Frigyes porosz királynak a fülébe suttogva fordították le az elhangzott latin szöveget. A párizsi béketárgyalásokon Stephan Bonsalt, Woodrow Wilson amerikai elnök tolmácsát megkérték, hogy az elnöknek, miközben a szónok beszélt, folyamatosan mondatról mondatra suttogva tolmácsoljon. Ez a módszer különbözik a mondatonkénti tolmácsolástól, ahol a beszélő minden mondat után rövid szünetet tart (példák: Monroe amerikai elnöknek egy indián küldöttséggel folytatott beszélgetése; Szövetséges Ellenőrző Tanács 1945-től 1955-ig Bécsben). A tolmács bizonyos helyzetei újra meg újra megtalálhatók a történelem folyamán: törvényszéki tolmácsok (ld. a 90. cikket, Kaufmann 1994 és Morris 1993); katonai tolmácsok, Hannibál, Sulla és Julius Caesar tolmácsaitól kezdve a Napóleont egyiptomi hadjáratára elkísérőkig, egészen azokig a tiszti rangban szolgáló tolmácsokig, akiket a német Wehrmachtban alkalmaztak, és az ENSZ boszniai tolmácsaiig; továbbá a felfedező- és kutatóutazásoknál (Cortés és Magellan tolmácsai); és a világvallások terjesztése során (az iszlám Afrikában, a kereszténység az Újvilágban és Kelet-Ázsiában). De nem mindig álltak rendelkezésre tolmácsok. Gyakran lehetett hallani panaszokat a szakértő tolmácsok hiányáról. Voltak próbálkozások az új nyelvek megtanulására vagy a bennszülöttek tanítására. Japánban a Jezsuita rendnek a tehetséges portugál Rodrigo személyében volt egy tolmácsa; akit a nagyon fiatalon elhunyt James Clawell Shogun című regényében példaképül állít a tolmácsok számára.

Tolmácsnők

Vajon női foglalkozás-e a tolmácsolás? Nagyjából 1950 óta a sajtóban és az irodalomban sokaknak egyre inkább az a benyomása, hogy igen. Feldweg “Egyenjogúság” címen egy egész szakaszt szentelt ennek a kérdésnek, igaz, hogy manapság ezen a területen a nők aránya világszerte 70% felett van (Feldweg 1996:82). A történelem során a nők már jóval korábban is szerepeltek tolmácsfunkcióban. Az azték Marina, Hernan Cortés tolmácsnője talán a leghíresebb közülük. Annyira vitatott alakká vált – népe árulója, a spanyolok megmentője – hogy a róla szóló számos műben szinte el is hanyagolják a tulajdonképpeni szerepét. Ismerte a maják nyelvét, tehát a spanyol Jeronimo de Agilarral – aki azt hajótöröttként tanulta meg – relézve tudott tolmácsolni Cortésnek. Madariaga a spanyol gyarmatosítás főalakjának nevezi őt, viszont Cortés az V. Károlynak írt öt levelében csak kétszer és egészen röviden tesz róla említést. A Shoshone-törzsből származó indián nő, Sacajawea (1790-1812) kísérte Lewis és Clark Amerika nyugati vidékeire vezetett expedicióját, és értékes segítséget nyújtott az indián törzsekkel folytatott tárgyalásokon. Catherin Montour, többnyire Madame Montournek nevezik, egy francia bevándorló és egy indián nő lánya volt. Angolul és franciául, valamint több indián nyelven beszélt, és először az 1711. augusztus 24-én megtartott Albany-konferencián említik tolmácsként a nevét. A kelet-texasi Angelina Countyt, spanyol és francia misszionáriusok részére végzett tevékenysége alapján, egy tolmácsnőről nevezték el. A Népszövetségben, ahol már több konferenciatolmács dolgozott, a Rossetti családból származó Madame Angelit is foglalkoztatták. Az angol, a francia és az olasz volt a munkanyelve, és képes volt egész beszédeket is tolmácsolni jegyzetelés nélkül.

Források

A szó elszáll … mondás a tolmácsolásra is érvényes. Ha meggondoljuk, hogy a látási viszonyok is milyen fontosak a tolmács segítségével történő kommunikációhoz, megértjük, hogy a tolmácsok múltban nyújtott teljesítményének pontos elemzése szinte lehetetlen. A tolmácsok tevékenységéről rendelkezésre álló források ezért szükségképpen másodlagos források, amelyek szétszórtan különböző oklevelekben, jelentésekben, naplókban, életrajzokban, önéletrajzokban, képeken és sírokon találhatók. Az információk gyakran csak töredékesek, kritikátlanul ismételt anekdotaszerű elbeszélésekben találkozhatunk velük. Tipikus példa a közkedvelt történet arról a küldöttről, aki a konszekutív tolmácsot hibáztatta: „Azt én nem mondtam”, mire a tolmács válasza „Tudom, tudom, de azt kellett volna mondania”. Hol George, hol André Kaminkerről állították ezt, de mindketten kitartóan tagadták az esetet.

A tolmácsok szerepe és társadalmi helyzete

Már láttuk, hogy a tolmácsok alkalmasint a rabszolgák közül kerültek ki, legyőzött nép tagjai vagy foglyok voltak. Roditi arra is rámutatott, hogy a tolmácsok gyakran vegyes házasságokból származtak, vagy egy kisebbséghez tartoztak és megtanulták az uralkodó nép nyelvét. Az Egyesült Államokban és Kanadában sok indiántolmács volt vegyes származású. Az Egyesült Államok kormányai, mindenekelőtt az elnökök, állandóan fogadtak a nyugati vidékekről érkező küldöttségeket. A vendégek megtekintették a fővárost, ajándékokat vettek át, ők maguk pedig természetesen az általános kíváncsiság tárgyai voltak. Az ilyen utazásoknál elengedhetetlen volt a tolmács. Mivel azonban a tolmácsok művelt emberek és gyakran nemesi származásúak voltak, akik idegen nyelveket is tanultak, újra meg újra találkozunk olyan tolmácsokkal, akik nem alacsony társadalmi rétegekből származtak. Nádasdy Tamás például magyar nemes volt. Ő tolmácsolt Thomas de Vio Cajetano bíborosnak, amikor az a pápa megbízásából a fiatal II. Ludwig királlyal a török veszély elhárításáról tárgyalt. Az sem volt ritkaság, hogy egyházi emberek vállalták a tolmács szerepét (Nicole d’Acre a hatodik keresztes hadjárat idején). Sok diplomata kezdte tolmácsként pályafutását, így például Heinrich von Penckher is, valamint Charles Bohlen és Vernon Walters az Egyesült Államokban (Bowen 1995), vagy jómódú kereskedőcsaládból származtak, mint például Birse. Robert Ekwall, a Panmunjom-tolmács, a buddhizmus specialistája volt és éppen könyvet írt, amikor kínai és koreai nyelvismerete miatt behívták őt az amerikai hadseregbe. Tolmácsoló diplomata volt például báró Sonnino, az olasz külügyminiszter, 1919-ben a párizsi békekonferencián, továbbá Acton admirális a San Remoban rendezett konferencián. Az 1997. évi montreali AIIC-konferencia alatt rendezett kiállítás megmutatta, milyen széleskörű a tolmácsok érdeklődése és mennyire különböző előképzettséggel rendelkeznek. A tárgyalásokon általában mindkét fél saját tolmáccsal dolgozott. A diplomáciai tárgyalásoknál ez még ma is többnyire így van, mert félnek, hogy az idegen tolmács nem teljesen semleges. A tolmácsoktól elvárták, hogy a finomítsa a beszélő nem mindig átgondolt megfogalmazásait, és a túlzottan heves kifejezésekért járó szemrehányásokat magára vegye. A Népszövetség volt az első olyan szervezet, amely a tolmácsok számára is bevezette a „nemzetközi tisztviselő” kategóriát, ami napjainkban az ENSZ-ben és az Európai Unióban már általánosan megszokott dolog, és a tolmács csak magának a szervezetnek, nem pedig egyes országoknak van alárendelve.

Záró megjegyzések

A történészeket mindenekelőtt a politikai és háborús események érdeklik, az írók és az újságírók az anekdotákra helyezik a hangsúlyt, miközben a tolmácsolással foglalkozó szakmai megnyilvánulások túl rövidre sikerednek. A szakmai szervezetek fáradozásainak és a tolmácsképző iskolák növekvő számának köszönhető, hogy most már intenzívebben dolgoznak a tolmácsolás történetének óriási feladatán, és elkészült a tolmácsolással foglalkozó történészek adattára.

+36 1 / 209 6386 ils@ils.hu